*Roccaporena,
1381 körül +Cascia, 1447. május 22.
Ritát
idős szülei hosszú várakozás,
reménykedés és sok
imádság
után kapták Istentől
ajándékba. Cascia
környékén, a hegyek
között elterülő kis birtokukon
egyszerűségben és istenfélelemben
nevelték.
Rita gyermek- és ifjúkorát a
szülei
iránti teljes engedelmesség,
akaratának
állandó
föláldozása és a
fáradságos
napi munka jellemezte. Közben azonban
szívében
fölgyulladt az istenszeretet, és
apáca akart lenni, hogy teljesen eggyé
válhasson
isteni Megváltójával, aki
jelenléte édességének
megéreztetésével mindannyiszor
megajándékozta őt,
valahányszor szülei
engedélyével
visszavonulhatott a házukban kialakított
kicsiny imahelyre. Szülei -
valószínűleg
kényszerhelyzetben -
odaígérték a
kezét egy helybeli ifjúnak, aki a
kortársak
szerint vad és erőszakos ember volt.
Ritának nagyon fiatalon férjhez kellett
tehát
mennie.
Férje
rossz természetét hősies türelemmel
viselte, soha
nem panaszkodott. Mindenben
engedelmeskedett hitvesének, azzal az egy
föltétellel, hogy a templomba
eljárhat. Szelídségével
és
jóságával végül is
férje rossz
természetét sikerült
legyőznie, és lelkét Istenhez vezetnie.
Megtérésének együtt
örült
Ritával az
egész falu, Roccaporena, mert korábban a
férj
összeférhetetlensége miatt sokat
szenvedett a pártoskodásoktól
és
viszálykodásoktól.
Idős
szülei halála után újabb
gyász
érte Ritát: előbb meghalt a férje, aki
most
már
tisztelte és szerette őt (egy régi
ellensége
ölte meg bosszúból). Majd egy
évre
rá meghalt Rita két kicsi fia, akikért
úgy
imádkozott, hogy az Úr vegye őket
magához, mielőtt még az atyjuk halála
miatti
bosszú beszennyezné lelküket.
Miután
sok fájdalom árán
eloldódtak e földi
kötelékek, Rita hozzáfoghatott
régi
vágyának
beteljesítéséhez:
kolostorba léphetett. Casciában a
Mária Magdolna
ágostonos kolostorba jelentkezett, ahonnan egymás
után háromszor
visszautasító
választ kapott özvegysége miatt.
Végül
azonban 1407-ben csodálatos módon
bejutott: Keresztelő Szent János, Szent Ágoston
és
Toletinói Szent Miklós
vitték be éjnek idején a kolostorba.
Életének
pontos dátumait, így
fogadalomtételének
évét sem ismerjük.
Valószínű azonban,
hogy még nem volt 30 éves, amikor a kolostor
szokásától eltérően a
karnővérek
közé befogadták, s mivel olvasni nem
tudott (azaz
nem tudott együtt
zsolozsmázni a karnővérekkel), egyéb
imádságok elmondására
kötelezték. A
nővérek közül
türelmével,
engedelmességével és
jámborságával tűnt ki,
mindenkinek épülésére volt.
Különös
tisztelettel elmélkedett Krisztus
szenvedéséről, s
arra vágyott, hogy
osztozhasson a megfeszített Krisztus kínjaiban.
Egy
napon, amikor a feszület
előtt térdelt, és vágya
beteljesülését kérte,
érezte, hogy a
töviskorona egy
tövise a homlokába fúródik.
Mély sebet
kapott, amely később elmérgesedett, s a
belőle áradó szag miatt Ritát
elkülönítették a
nővérektől. Csak egy
római
zarándoklat alkalmával mehetett emberek
közé,
amikor az Úr Rita
könyörgésére
eltüntette a zarándoklat idejére a
sebet, de
úgy, hogy fájdalmai megmaradtak.
Betegségei, a böjtölések
és a munka
fölemésztették erejét,
utolsó
éveit ágyhoz
kötötten töltötte. 1447.
május 22-én
hívta át Isten az örök
boldogságba,
átköltözését egy
emberi kézzel
nem érintett harang szava hirdette meg.
Különleges
kiváltságként Rita
testét soha nem temették el, mert
csodálatos
módon nem látott romlást.
Sértetlenül
került ki a tűzvészből is, melyben
néhány
évvel halála után a
cédrusfából
készült koporsója
porrá égett. Új
koporsóját a
szent nagy tisztelője, Cesco Barbari casciai asztalos
készítette el, aki súlyos
betegségből gyógyult meg
közbenjárására.
Ritát
már halála előtt szentnek tartották, s
halála után 10 évvel, még
mielőtt az
Egyház hivatalosan nyilatkozott volna, a nép
szentként tisztelte. Boldoggá
avatását 1626-ban, szentté
avatását 1900-ban fejezték be. XIII.
Leó pápa
,,Umbria gyöngyének'' nevezte őt. Testét
Casciában, az 1937-47 között
épült
Szent Rita-templomban őrzik. A hagyomány szerint Szent
Rita az egészen
kilátástalannak tűnő esetekben is
képes segíteni, ezért a lehetetlenségek
szentjének tartják.
|